ma a városban bóklásztam két órát, jártam boltokban meg csak úgy az utcákon.
kivételesen nem hallgattam zenét, hanem bele-belehallgattam a körülttem lévők beszélgetésébe, és a hülye stresszes nap után teljesen lenyugodtam.
Aztán most eszembe jutott egy pár napja olvasott esszé, az Utcajárás, amiben hasonlóról ír Virginia Woolf is. (Amúgy komolyan mondom az esszéivel kellene először megismerkedni, mert kevésbé sűrűek, mint a regényei, így is rengeteg tudást villant fel, de jobban követhető.)
kivételesen nem hallgattam zenét, hanem bele-belehallgattam a körülttem lévők beszélgetésébe, és a hülye stresszes nap után teljesen lenyugodtam.
![]() |
forrás |
"Már nem vagyunk egészen önmagunk. Amikor egy szép estén, négy és hat között, kilépünk a házból, és beleolvadunk a névtelen gyalogosok irdatlan republikánus seregébe, akiknek társasága szobánk magánya után olya kellemes. (…) Ám mihelyt az ajtó ránk csukódik, midez eltűnik. A kagylóburok, amelyet lelkünk izzadott ki magának lakhelyül, hogy másoktól különböző alakot ölthessen, eltörik, és a redőkből, az egyenetlenségekből csak a mag marad meg, az érzékelés osztrigája, az óriási szem."